Amikor elkap a FLOW állapot

Most hívást éreztem az írás felé. Néha van ez így az utóbbi időben. Ha megkérdezik mi az az elfoglaltság, amiben valaha megéltem a flow-élményt, az kétségkívül az írás. Bárcsak lehetne ezzel nekem is pénzt keresni, akkor mindennap írhatnék a gondolataimról, és még meg is tudnék élni abból, amit szeretek...

Mi kellene ahhoz, hogy ez így legyen? :D

Imádom olvasni az ilyen szenvelgős posztokat másoknál. Azokat amik valóban az adott ember húsából szólnak. Amiről rögtön érzed, hogy ez Ő.

Én is így akarok írni. Nem tudnék élménybeszámolót tartani a legutóbbi film vagy sorozat élményemről, ahogyan azt sem tudom hány lépéses a reggeli arcápolási rutinom, és nem tudom, milyen hatással lenne a testemre a "ketó" diéta. Nem is tudom mi az.

Ha viszont azt kell leírni milyen érzés nekem, nekem lenni, arról reggelig tudnék picsogni. Csak azt gondolom, ez senkit nem érdekel.

És el is jutottunk életem tragédiájához. Mindig azt gondolom, hogy aki én vagyok az senkit nem érdekel. Egész életemet úgy éltem le eddig, mint "egy elefánt a porcelánboltban."

Soha nem volt létjogosultságom. Ezt persze igyekeztem, szerintem viszonylag sikeresen leplezni. Elég határozott, harsány, nagyszájú, cinikus, akár bunkó is voltam, ahhoz, hogy nem bukjak le mások előtt.

Kivéve azt a pár embert, aki valójában ismert. Ők tudják, hogy bizonytalan vagyok, elhúzódó, sokszor néma, és azt sem tudom, van-e jogom vajon reggel felkelni...

Manapság van végre időm, és erőm foglalkozni annyit a belsőmmel, hogy elkezdjem feltárni és kigyomlálni ennek a végtelen kisebbrendűségi érzésnek a gyökerét.

Sosem szégyelltem erről beszélni. Csak azért rejtegettem, mert nem gondoltam, hogy ez való lenne egy munkahelyi környezetbe, vagy a szűkebb családomat sem szerettem volna ezzel terhelni. Mindig volt ennél nagyobb bajunk. És egyszerűen megszoktam, hogy a lélek problémája nem probléma, még ha én ezt belülről nem is így gondoltam.

De a mi családunk csak akkor veszi észre, hogy baj van, ha beteg vagy fizikálisan. A lelki gondok az egy olyan tartomány, amire nincs érzékenységük. 

Kivéve engem. Engem meg csak ez érdekel. Ha a páromat kérdezitek én már túlzottan is elmerülök az érzések megélésében. Igaz is. Nálam az, hogy egy-két hónapig nem mozdulok ki, és csak fekszem az ágyon és gondolkodom, sírok és gondolkodom, az teljesen természetes dolog.

Abból gondoltam, hogy ez a túlzott érzékenység talán, tényleg túlzás, hogy egyre inkább elegem lett már magamból is az utóbbi időben, amikor rám tört ez az állapot.

És így el kellett gondolkodnom, hogy vajon mi lehet a baj?

Nem igazán tudtam kontroll alatt tartani az érzéseimet. De őszintén szólva nem is akartam. Ez is egy defektes csökevény következmény abból a traumából, amit 17 évesen átéltem. Na most nem házalni szeretnék itt azzal, hogy szegény kislánynak meghalt az anyukája...

Igen, tény, hogy nem él.  Csak arra jöttem rá, hogy lett egy traumatizált és megrekedt gyermeki énem, ami időről-időre bekapcsol, és úgy kezdek el viselkedni, mint egy gyerek, aki nem tudja és nem is szeretné kontrollálni sem önmagát, sem az érzéseit. És ilyenkor be kell látnom nem könnyű velem.

De ma már, ha észreveszem magam, akkor igyekszem aktivizálni a felnőtt énem, és bekapcsolni a felelős szülőt magamban, és megregulázni a kis hisztis gézengúzt.

El se hinné az ember, hogy mennyi problémája lesz abból, ha pont kamasz korában éri egy ekkora tragédia...

Ma már, hogy nem vagyok  a trauma hatása alatt, sokkal könnyebben és fájdalommentesebben tudok ránézni arra, hogy mit okozott nekem a gyász és a veszteség. Nem szeretném úgy feltüntetni, mintha minden hibámat és tévedésemet ezzel magyaráznám, mert nyilván nem mindenről az tehet, hogy anyu meghalt, de az tény, hogy meghatározta az összes utána következő választásomat és döntésemet, az a tény, hogy én onnantól a magam ura kellett, hogy legyek.

És így visszatekintve büszke vagyok arra, hogy még élek. :D 

Semmit se csináltam jól. Mindenből sikerült rossz következtetéseket levonnom, ugyanakkor mégis hihetetlenül jó intuícióim voltak már akkoris, és jól ráéreztem arra, hogy mi az ami nem én vagyok, és mi az ami nem az én világom.

Egyrésze persze menekülés volt, védekezés, és az a hamis tudat, hogy én felesleges lettem.

Talán két éve, hogy felismertem, hogy sosem voltam felesleges ember, és nemcsak egy fatális véletlen az, hogy én még élek, és nem haltam bele a gyászba, vagy valamelyik betegségembe.

Én meg voltam győződve arról, hogy nem vagyok jó ember. De tovább megyek, én azt gondoltam magamról, hogy rossz ember vagyok. És egy felesleges ember.

Ezt olyan értelemben gondolom, hogy nincs itt a Földön értékem, célom, létjogosultságom. Ezt abból szűrtem le, hogy egész kisgyerekkorom óta furának, sehová sem illőnek láttam magam. Nem voltam átlagos. És nem voltam semmiben kifejezetten kiemelkedő sem. Azt kellett megélnem, hogy semmilyen vagyok. Szépnek nem elég szép, csinosnak nem elég csinos. Nem szexi. Nem sportos. (Rohadtul és egyáltalán nem sportos.) Nem tehetséges kimagaslóan semmiben. Otthon azt mondták okos vagyok, de úgy igazán nem volt ezzel az oldalammal (sem) foglalkozva.

Én pici gyerekkorom óta több figyelemre vágytam volna. Arra lett volna szükségem hogy megerősítsenek abban, hogy jó vagyok valamire. És nekem a szeretetnyelvem a minőségi idő.

Mi még úgy szocializálódtunk, hogy erre nem volt hangsúly fektetve tudatosan a szülők által. Jó gyerekkorom volt, én mégis a hiányok felől tudok emlékezni rá. Amikor anyura gondolok, mióta meg meghalt végképp igaz, csak az jut eszembe mi nem volt ő nekem.

Szóval minden azt a valóságot erősítette a fejemben kicsi korom óta, hogy felesleges vagyok.

Nem segített az sem, hogy állandóan növesztettem magamban valamit. Már jó párszor műtöttek. Ezekből mindig igyekszem valami különleges, nem halálos dolgot kiteremteni a belsőmben.

Mert ugye ilyenkor kapok minőségi időt a szeretteimtől. A betegség idején ezt mindenki meg tudja oldani.

Ma már tudatosan trenírozom arra magam, hogy ne egy újabb műtéttel hívjam fel magamra a figyelmet. Meglátjuk majd, hogy milyen eredménnyel...

Talán az utolsó műtétem óta 2020 közepe óta kezdtem el lassan másképpen ránézni magamra, és hogy valójában ki is vagyok én...

Nagyon megváltoztatott az a műtét. Úgy érzem nem az az ember jött ki a kórházból, mint aki besétált szinte napra pontosan 4 évvel azelőtt.

Nagyon rettegtem, hogy most összejött, amit akartam, belehalok valami szarba végre, és nem kell szenvednem tovább itt a Földön. Azért ijedtem meg, mert életem egy olyan pontján sikerült mindezt végre összehozni, amikor úgy tűnt, hogy végre jó irányba kezdenek változni a dolgok.

Én nagyon sok pontján az életemnek akartam kilépni. Nem nagyon találom még sokszor ma sem a helyem itt. Nagyon nem illek erre a Földre, ebbe a korba, ebbe az országba, abba a családba, ahol felnőttem. De mondhatnám a munkáimat is, amiket választottam. Soha egyik helyen sem éreztem úgy igazán otthonosan magam.

Még soha nem éreztem olyan igazán otthonosan magam ebben a világban.

Szóval, amikor megszáll a flow élmény, és elkezdek pötyögni a gépemen, akkor ezer és egy hasonló gondolat ömlik ki a kezeim közül. 

Sosem éreztem, hogy ezek érdekes dolgok lehetnek bárki számára, vagy szívesen olvasná, vagy egyáltalán egyetlen mondatával azonosulni tudna...

Pedig pici korom óta ott van bennem egy másik élet sejtelme is, aki híres lesz, gazdag és inspirálni tud majd. Akár az egész emberiséget.

De ma annak is örülnék, ha a szűk környezetem annak látna, aki vagyok. Akinek ma végre egyre többet érzem magam. 

Egy értékes nőnek, aki tud, akar és szeretne is átadni önmagából valamit, ami ösztönözhet, inspirálhat téged, kedves ismeretlen olvasó arra, hogy valami többet, jobbat hozz ki önmagadból, ami már itt és most is benned van!

 Csak úgy ahogy én, hipotéziseket gyártasz, hogy az miért nem kell ennek a világnak a te egyediséged, furcsaságod, és inkább kitalálod, hogy felesleges vagy, rossz vagy, értéktelen vagy...

Pedig mindannyian céllal jöttünk ide, mindannyian kaptunk a puttonyunkba jót és rosszat bőven. Kell vele kezdeni valamit, mert csak az az eltékozolt élet, amiből nem próbáljuk meg kihozni azt, ami ott a lelkünkben célként megjelenik.