Mi az amitől már nekem is hányingerem támad?

Már egy ideje felelősségemnek érzem állampolgárként, hogy kövessem az eseményeket a magyar politikában, közéletben, gazdaságban, mi zajlik Európában, és mi történik a világban. Azt gondolom, hogy megérik erre az ember. 

Szeretné egy idő után érteni mi ez a hangulat az országban, mi ez a sötét rezignált beszűkült tudatállapot a közvetlen környezetében, és mi ez az éles kontraszt, amit a "szomszéd" telkén lát, több százmilliós üzletekkel, autókkal, luxus ingatlanokkal.

Azt gondolom, hogy van egyéni felelősségem abban, hogy ma ez Magyarország. És azt gondolom, hogy van egy pont, amikor azt fel kell ismerni átlagemberként is, hogy igenis kell tenni valamit, ha nem érzem jól magam ebben a miliőben.

Az nem elég ma már, hogy "úgysem rajtam múlik", "nem én hoztam ezeket a döntéseket", "én nem rájuk szavaztam", "kevés vagyok én ehhez", "úgyse tudhatjuk meg sosem a teljes igazságot", " Másik is csak lopni menne, nem nekünk segíteni"....

Nem bújhatunk ma már el a "semmitmondó, felelősségkerülő rezignált" attitűd mögé.

Hiszem, ha én ma írok egy ilyen posztot, az változás.

Hiszem, hogy ma egy ilyen poszt indukál egy újabb eddig néma embert arra, hogy leírjon valami hasonlót.

Hiszem, hogy minden egy pici kaviccsal kezdődik, amit bedobnak a tóba.

Hiszem, hogy ma egy pillangó meglebbenti a szárnyát Debrecenben, és azzal egy időben, egy csontváz kihullik egy szekrényből valahol Budapesten.

Nem vagyok csak egy átlagember.  Egy városi lakos, aki falun született. Egy nő. Egy dolgozó nő. Egy alkalmazott. Egy adófizető állampolgár. De pont ezen kicsinységek miatt van jogalapom arra, ha igaz ez még ma is, hogy hallassam a hangom és leírhassam, amit érzek.

Igen, amit érzek. Mert jogom van valahogy érezni magam attól, amit ma itt a kis hazánkban tapasztalok.

Undorodom. Émelygek. Hányingerem van. Ez már számomra is "gyomorforgató".

Rezignált vagyok. Enervált. Csalódott. Kétségbeesett. Reménytelen. Kiábrándult. Megrendült.

Indulatos. Haragos. Dühös. Dacos.

Igen, ez mind egyszerre.

És ezt nem más váltotta ki belőlem, mint a mai politikai és közhangulat.

Az a mocsár, amiben eltemetődött a teljes magyar társadalom.

Lehúztak minket a mélybe magukkal. Pedig én személy szerint kikérem magamnak, hogy ma ez a morál. Ez a normális. Ez az átlagos. Ez a mai magyar politikai- és közélet.

Én nem erre szavaztam.

Én nem ezért a színjátékért, "Mónikashowért" megyek el négyévente szavazni.

Mi folyik ma Magyarországon?

Hol vannak ma a valódi politikusok? Hol van belőlük a valódi ember?

Számomra a politikus egy olyan pozíció, ami a hatalom mellett tisztességgel, felelősséggel, empátiával, és erkölcsi jóérzéssel jár együtt. 

Nem vagyok naiv, tudom,  ma csak a hatalom számít, a többi tulajdonságnak hírből sincsenek birtokában a mai politikusok. De ez nem az ő hibájuk. 

Ez egy kortünet. Ma az egész társadalom bűzlik. Szinte kiszagolható a félelem, az elfojtott düh és frusztráltság kénköves bűze a levegőben. Nem vagyok ez alól kivétel. De ami a napokban megtörténhetett az már mindennek a legalja.

Manipuláció. Hataloméhség. Az erkölcs, és felelősségvállalás teljes hiánya. Posvány. Szégyen.

Mikor szűntünk meg emberek lenni?

Mikor lett az Istenük a pénz? Mikor írt át mindent a hatalomhoz való megveszekedett ragaszkodás? Sosem volt ez másképp? Hiú ábránd részemről, hogy minden ember legbelül a jóra törekszik, és arra, hogy jót adjon másoknak? Ez valóban ma már egy nem létező szándék?

Hogyan lettek a nagyra-becsült politikusaink nevetséges bábfigurák? Mikor lett az emberi tisztesség, és becsület hátrány? Mikor választották a "struccpolitikát" ezek az emberek? 

Hiszem, hogy legbelül mindenki tudja mi helyes és mi helytelen. Hiszem, hogy legbelül mindenkiben van olyan, hogy lelkiismeret. Hiszem, hogy fenn a Jóisten előtt egyszer majd mindenki  leteszi az asztalra azt, ami odabenn van a lelkében, és megmérettetik. Hiszem, hogy ezek az emberek is pont olyan elbánást kapnak majd ott a Mennyek Kapujában, mint én, és ott majd csak az fog számítani, hogy milyen emberek voltak, és milyen döntéseket hoztak az életük során. 

Hiszem, hogy a jó mindig győz. Hiszem, hogy ezek után is, ma is, van még értelme jónak lenni, és helyesen cselekedni.

Hiszem, hogy még most is, még ma is van értelme nekünk átlagembereknek azt mondani, hogy ezt már nem veszi be gyomrunk.

Nekem személy szerint ki kell mondani, hogy nem akarok egy ilyen színjátékhoz asszisztálni. Nem akarok olyan országban élni, ahol a néma cinkos a győztes, ahol azé az utolsó szó, aki hangosabban és többször tudja elmondani a nyilvánvaló hazugságot. Nem akarom, hogy ez legyen a norma. Nem így szocializálódtam.

Szentül hiszem azt, hogy nem ilyen az ember. Nem ez a lényege, mint amit ma látok kis hazánkban.

Nem hagyhatjuk ezt tovább.

Győznie kell a tisztességnek, az igazságnak, az őszinteségnek, a lelkiismeretnek, és a jóra való tiszta törekvésnek.

Lehet, hogy ez nem ma fog bekövetkezni, talán, nem is holnap. Ahogy ma látszanak elromlani a dolgok, és látszanak színtisztán felszínre törni a kénköves undorító mocskos és kegyetlen játszmák, azt hiszem, már talán, az én életemben sem tud győzni a jó. 

De nekem a saját eszközeimmel kötelességem a jó mellett letenni a voksom, és követelni az igazságot, a tisztánlátást, és a tisztességes élethez való életfeltételeket. 

Azt hiszem, ez minden magyar állampolgár feladata ma.

Nyilvánítsuk ki, hogy mi nem ilyen országban szeretnénk élni. Mi nem ilyen politikusok szavára szeretnénk hallgatni.

Mi a jót választjuk, az igazságot és a tisztességes, jogkövető magatartást.

Mi kellene ahhoz, hogy egy olyan országban ébredhessek fel reggel, ahol büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, és azok az emberek képviselnek engem a hatalom zászlaja alatt, akik valóban nekem, személy szerint NEKEM IS JÓT akarnak?