Új szelek fújnak
A technika nincs velem. Negyven perc míg betölt a gép. Itt kinn az udvaron nincs net. A bejegyzés amit megírtam csütörtökön elveszett. Jó ez az új rendszer, csak épp nem ment el semmit automatikusan.
Meleg van. Itthon ülök a kertben apáméknál. Nem így terveztem, de így alakult.
Olyan távol vagyok már innen, mégis teljesen természetesen mozgok itt. Már 20 éve nem élek itt. Mégis a DNS-emben van ez a hely. Nem is akarom, hogy másképp legyen. Mikor szétnézek itt, el kell ismernem magamnak, hogy milyen hosszú utat tettem már meg. Nem nagy eredmény, innen Debrecenig elutazni, mégis úgy érzem, nekem ez egy Mount Everest. Ma eszembe jutott, amikor pici koromban festettem az udvaron a szőlő tövébe lerakott hatalmas traktor gumikat. Tele ültettük virággal, én meg befestettem pirosra és fehérre. Olyan jó volt rendben élni. Ha ma szétnézek ennek a gondosságnak nyomát sem látom. Minden öreg, elhagyatott. Hiányzik belőle édesanyám gondoskodó keze.
Ilyenkor arra gondolok, többet kéne jönni, ezeket ma már nekem kéne megcsinálni.
Aztán arra is gondolok, hogy nekem már nem itt van az életem. Az én gondoskodó kezemre máshol volna szükség. Bárcsak lenne már egy házam, egy kis kertem, amit gondozhatok.
Nagyon távol vagyunk ettől. Nem kedveznek a csillagok. Én is most mondtam fel, mert azt éreztem másképp kell élnem, különben belehalok.
Érezted már azt ott legbelül a lelkedben, hogy nincs rendben semmi? Ez nem az én életem, nem lehet az élet ennyi...
Már a sejtjeim kiabálták, hogy ez biztos nem az az élet, ami élni akar bennem. Nem tudtam, és most sem tudom, honnan lesz pénzem, miből fogok élni, hogyan tovább, de azt most is tisztán érzem, hogy jó döntés volt eljönni arról a munkahelyről.